Huhh, hol is kezdjem, hmmm valahol talán az elején kellene de még ezerrel tombolnak bennem az élmények, s idejük nem volt még leülepedni. Tegnap este érkeztem haza.Az elmúlt egy hetet Vallendarban töltöttem a többi tizenegy önkéntessel.
Bevallom amikor elindultam nagy reményeket nem fűztem a történethez, jó  lesz s minden de voltak azért fenntartásaim. Már maga az a tény, hogy valahova megint messze kell menni,kis városkába valahogy nem nagyon nyerte el a tetszésemet.
Hétfő reggel fogtam magam s útnak indultam Wallerfangen, Saarlouis, Trier, Koplenz aztán Vallendar. Ez az útvonal nagyrészt a Mosel völgye mentét foglalja magába, eszméletlen szép csak kapkodtam a fejemet s ámultam-bámultam. A folyó menti városkák tarkítva a hatalmas szöllősökkel, pláne így tavasz körül. Látni kell na, s a képek nemigazán adják vissza azt a hangulatot, de na próbálkozni lehet.


 A lustaságomnak köszönhetően persze nem néztem meg a térképen, hogy merre, s hogyan kell én gyalog menjek, de hát kis város csak el tud majd valaki igazítani, biztattam magam. Kicsit stresszeltem az idő miatt, hogy hát na nem kellene késni. Volt még egy bő órám. Három ember segítségével megérkeztem, s micsoda meglepetés én voltam a második Agnest pedig a fogadott családja hozta ki a Haus Wasserburgba.
Nagyon szép helyen van ez az ifjúsági centrum. Város szélén, nyugis környezet, se wifi (abszolut nem hiányzott, s jól esett, hogy nem azzal vagyok elfoglalva, hogy meséljek arról ami van ha nem csak jól éreztem magam s minden percet kihasználva, na jó pár perc telefonbeszélgetés és 2 sms-t leszámítva :D)  telefon jel is csak egy-két helyen, úszómedence, focipálya, játékterem mindennel felszerelve szóval nagyon pöpec. Rengeteg tábort, szemináriumot rendeznek itt kortól függetlenül, mindenkinek.

Lassan- lassan mindenki megérkezett, jóleső érzés volt újra mindenkit látni. Gyors lepakolás a Tokio 213-as számú szobájába, jót kacagtam, szomszédban volt még London, Párizs New York és társai.

A szervezők nagyon odatették magukat és tényleg le az összes kalappal, hogy milyen hetet összehoztak nekünk.

 Kicsit bemutatkoztunk nekik és ők is. Ez után pedig kezdetét vette a Mission Impossibel játék. Hát én ennyit nem kacagtam rég az biztos, s kellett is. 45 percet kaptunk  20 feladat elvégzésére.

Ettünk citromot, festettünk fogpasztával, kacagtunk megállás nélkül 3 percet, tekertünk budipapírt, tanultunk német nyelvtörőt, építettünk kártyavárat, dobtuk egymást a levegőbe, hajtogattunk csákót stb. stb.

 
 
 
Este pedig következett a táncikálás. Azért nem semmi, hogy hogy tudnak bulizni a latin-amerikaiak. Egész héten esténként szalszázni tanultam, azt mondták, hogy  jól megy, én inkább azt, hogy megyeget.

 Az elkövetkező két nap pedig a kultúrák közötti kommunikáció témakörében zajlott.

Nagyon szeretem ha valami olyat tanulhatok és tapasztalhatok ami érdekel, ami megdöbbent ami új dolgokra ébreszt rá és azt érzem, hogy fel tudom használni a hétköznapok során. Na ez a két nap így telt el. A témavetőnk egy nagyon vagány emberke volt akin látszott, hogy imádja a munkáját és adni akar, segíteni és semmit se legyúrni a torkunkon. Tapasztalatokkal, helyzetekkel, érzésekkel, nyitottsággal, őszinteséggel partnernek tekintve emberként.

 

Persze a tanulás mellől sosem maradhatott el a szórakozás. Fociztak, én maradtam a szurkolás mellett inkább, voltak nagy beszélgetések és kisebbek. Sok poén, rengeteg spanyol szöveg. Néha az volt az érzésem, hogy nem Németországban  vagyok ha nem valahol Latin-Amerikában.

Szabadidőnkben, amiből sok nem volt általában játszottunk mindig valamit és folyamatosan együtt voltunk. Élményeket, helyzeteket osztottunk meg egymással és érezhetően könnyebben ment a kommunikáció mint egy hónappal ezelőtt. Jó volt látni érezni azt, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mások is vannak hasonló cipőben vagy még talán nehezebb helyzetbe. Azt hiszem most már  ki lehet jelenteni, hogy egy csapattá váltunk és közelebb kerültünk egymáshoz.

 

 

Egyik este fogtam magam és besétáltam a központra Vallendárban, a sétáló utcája nagyon megnyerő volt számomra, szűk macskaköves utcácskák kicsinosított házak, tiszta mese hangulatom lett tőle.

 

Leültem egy padra, hogy hazatelefonáljak, hogy jól vagyok és még életben épen és egészségesen. Telefon a kezemben s ecsetelem kissé gyorsan, mivel nem olcsó mulatság haza telefonálni, hogy milyen jól érzem magam, minden a legnagyobb rendben és egyszer csak látom, hogy valaki áll előttem de olyan tekintettel amiről egyből leolvasod, hogy valamit akarnak mondani neked. Leteszem a telefont és erre a lány, hogy ne haragudjak mer olyan ritkán hall magyar szót errefelé, meg kellett álljon. Bemutatkoztunk de ne emlékszem a  nevére , budapesti és itt tanul. Jólesett nagyon, hogy megállt és megszólított. Ez az érzés  is azon érzések egyike amit se leírni se elmagyarázni se körülírni nem lehet, semmi s mégis minden.
 Ezek után még mosolygósabban tértem vissza.
 Rohamosan teltek a napok és annyi mindent csináltunk még de az egészben a legjobb az volt hogy együtt és  közösen.
  
 

Nagyon jól éreztem magam és mindenki feltöltődve kissé szomorkásan tért vissza a hétköznapokban, még nekem is fura s valahol még Vallendarban vagyok de holnap már hétfő és munka van. Hálás vagyok, hogy ismerhetem ezeket az embereket még ha furák is néha de nagyon szeretni valók s büszke vagyok, hogy mindenkinek a kultúrájából kaphatok egy-egy kicsi szeletet s én is, megoszthatom az enyémet.

Egy pár másodperces videó így a végére. Olyan cukiiiik :D