Az elmúlt másfél hét nem volt egy ingerszegény időszak. Múlt-múlt pénteken becsattantam munkába, megszokott rutin feladatok végeztével jött a kollégám, hogy az intézményeb belül van bentlakó otthon ahol a gyerekek élnek nem csak napközben vannak és sok dolgozó le van betegedve, nem lenne kedvem segíteni inkább ott? Persze, hogy a válaszom igen volt. Elindultam , igaz útközben azért volt egy kis gombóc a torkomban, hogy akkor vajon, hogyan is és miként lesz. Vajon bármi hasznomat fogják ott venni? Mi lesz a kommunikációval? Elkezdtem parázni,de már mindegy volt. Megérkeztem, nem ismertem senkit, a nevelő nőnek aki eléggé ki volt fáradva gyorsan elhadartam, hogy nem beszélem a nyelvüket csak nagyon alapszinten. Nem zavarta egyáltalán egy pici megkönnyebbülést láttam az arcán, hogy 10 aprósággal most már nem csak neki egyedül kell megbirkózni.  A 2-8 év közötti manók nagyon jól fogadtak, én stresszeltem azért,hogy akkor mi lesz most itt. Bele lettem hajítva a mély vízbe rendesen. Etetés, pelenkázás, öltöztetés, fürdetés volt ott minden. Nem tudtam, hogy mi hol van mi a szokás a rend stb. stb. de fel kellett találnom magam és hát nem midig van idő az embernek elfutni, hogy kérdezősködjön. Vannak helyzetek amiket azonnal le kell reagálni, ösztönből vagy ahonnan épp sikerül. Estére úgy éreztem magam mint akit kimostak 90 fokon hosszú programon. De jól esett mert végre éreztem azt, hogy adhattam,segíthettem, odajöttek, megöleltek, kacagtak, őszintén nyitottan. Éreztem az értelmét a munkámnak s az ott töltött időnek.

Azután voltam még ott és ha minden igaz még fogok is menni. Egyáltalán nem könnyű de szép.

Aztán jött a hétvége, úgy igazándiból lett volna kedvem valamit csinálni de nem tudtam, hogy mit azt meg pláne nem, hogy kivel. Végül az egyik önkéntes ukrán leányzó aki nem messze lakik tőlem megkeresett, hogy mennyünk be Saarbrückenben. Úgy sem voltam úgy, hogy rábólintottam a dologra. Fél napot plázában töltöttük, pppfffff teljes agysorvasztás, hihetetlenül lefáradtunk s még annál is többet ökörködtünk. Sétafikáltunk egyet a városközpontban és azzal annyi. Nem varázsolt el az a város igazából, mondjuk sokat nem is láttunk belőle. De már az jól esett, hogy volt élet, jövés-menés, emberek ami itt nincs Wallerfangenben.

Saarbrücken, Saar folyó

  

Aztán kezdődött a következő hét. Kicsit el voltam gondolkozva, hogy mit fogok én kezdeni a hosszú hétvégémen, hisz itt is meg van adva Pünkösd de nincs Csíksomlyó ahová lehetne menni, és persze minden zárva. Elvoltam és reménykedtem, hogy a kollégám mondjuk majd előáll valami program ötlettel vagy lehetőséggel, s ha nem akkor sincs vész elsunnyogom a hétvégét, nem pánikoltam. Ezen gondolatmenetem nem lett valóságba ültetve de így utólag nagyon nem bántam. S hogy miért is? 

Csütörtök este írt egy nagyon régen nem látott kedves ismerős, hogy itt van Németországban és, hogy nagyon szívesen lát bármikor elmehetek hozzá Konstanzba. Nagyon jól esett ez a megkeresés és rögtön kutakodni kezdtem a térképen. Hát nem voltam túl boldog amikor láttam, hogy enyhe 300 km-re vagyok és a vonat összeköttetések sem a legegyszerűbbek minimum 7 óra és 4 átszállás. Na ez az amire nem vágytam egyáltalán. Nem beszéltünk arról, hogy konkrétan mikor mennék csak , hogy tudjam, hogy van lehetőség rá és nagyon szívesen. Izgatta a fantáziámat és tényleg akartam élni a lehetőséggel, találtunk egy autót (a BlaBlaCar-on amit úgy kell elképzelni mint a stoppoj onlint csak ez német változatban) amely szombaton megy vasárnap jön. Tökéletes gondoltuk és akkor én megyek. Uhum de a történet nem ilyen egyszerű kiderült, hogy az autós az nem megy el egészen Konstanzig ha nem nem tudom meddig ahonnan a tömegközlekedési lehetőségek nem túl fényesek és a 4 óra autózásra még rájönne egy ennyi vonat-busz váltogatás. Na jó ezt levezényelni németül nem lesz egyszerű de bíztam abban, hogy ha nekem ott kell lenni akkor ott leszek és kérdezni lehet, lássuk mi az amit kihozhatok ebből. Az autós leányzó végül nagyon kedves volt, megírta, hogy elvisznek akkor egy nagyobb városba ahonnan egyenesen el tudok jutni Konstanzba és másnap onnan fel is vesznek. Szóval másfél nap alatt le lett bonyolítva kaptam fuvart aminek nagy esélye amúgy nincs, de véletlenek nincsenek igaz? Én legalábbis így tartom.

Útközbe beszélgettünk, na jó ők  kérdeztek én meg válaszolgattam :) önfeledt trécselés még nem megy de megértetem magam aránylag. Menet érintettük Strasbourgot, úgy hogy abból is láttam egy keveset. Nagyon szép helyeken mentünk végig a szívem megdobbant amikor a Fekete-erdő mellett mentünk el, amikor suliba tanultunk róla olyan távolinak és messzinek tűnt, hogy nem hittem volna, hogy én valaha. Igen tudom, nem nagy dolog de azért jólesett, hogy de mégis.

Déli 2 órára megérkeztem Konstanzba. Leszállva a vonatról magyarul beszélgetni az éjszakába nyúlóan, felemlegetni egy- két közös emléket, embereket, helyzeteket, tapasztalatokat, élményeket, mesélni, nevetni, mezítláb a tóparton andalogni, sörözni erősen szerettem.

 

 

 

Olyan volt mintha nem is Németországban lennék és csak nyaralok. Ismét sikerült megbizonyosodnom arról, hogy mennyire szeretek vízparton lenni, megnyugtat, feltölt és egyszerűen csodaszép.

S a sok szép élmény mellett még egy új útitárssal is gyarapodtam. Mackó Úrral, még neve nincs, valakinek valami ötlete? Nagyon jó útitárs pici helyen elvan és sosem panaszkodik. Azt hiszem jól ki fogunk jönni. Megbeszéltük, hogy ezentúl jön velem midig.

Mackó Úr még szemtelenül 

Boden-tó partján most már szemmel és mosolygósan

KÖSZÖNÖM.

A lustaság és kényelem.
Ezen két fő dolog számlájára írható az a tény, hogy az elmúlt egy hónapban elhanyagoltam az írogatást. Nem tudom ki hogy van veled de nekem ez elé időigényes meló. Összeszedni a gondolatokat, rendszerezni kicsit s szavakba önteni úgy, hogy valamennyire élvezhető olvasmány legyen.

Hétköznapjaimban kezd kialakulni egy fajta rendszer, egy keret amin belül itt létezem, mozgok és élek. Kezdem "otthonosan" érezni magam a munkában is. Jó néha azért a gyerkőcök gondoskodnak arról, hogy ne unatkozzam vagy épp ne érezzem magam kényelmesen. Rendesen megküzdök a kamaszodó férfiúkkal, akik nem sok empátiát tanúsítva használják ki a nyelvi hiányosságaimat saját javukra fordítva. Meglepődöm még én is saját magamon helyzetek kapcsán, hogy mikét vagyok képes ennyire higgadtan és türelmesen reagálni. Köszönhető ez szerintem annak, hogy nincs nagy nyomás rajtam, hogy türelmes vagyok magammal, lehet néha túlságosan. Nem izgatom magam azon, hogy épp nem kedvelnek, hogy nem tudok kommunikálni tökéletesen vagy, hogy nem akarnak velem barátkozni. Furcsa mer midig voltak olyan jellegű elvárásaim magammal szemben, hogy megszerettessem magam az emberekkel, hogy adjak valamit midig magamból és érezzem azt, hogy van értelme annak, hogy vagyok. Ez itt most másképp működik. Megyek elvégzem a dolgom amit rám bíznak képességeimhez mérten a legjobban és kész, be van fejezve. Fölösleges körök futása ki van iktatva.

Néha nagyon viccesen érzem magam, lehet nem kellene és lehetnék komolyabb is , de minek. Sok mindent nem értek adott helyzetekben nem tudom, hogy mi történik körülöttem. A kollégáimnak nem midig van türelmük fordítani vagy elmesélni, hogy épp abban a pillanatban mi is történik, legyen szó gyerekek közti konfliktusokról, programmegbeszélésekről vagy bár mi hasonló dologról. Ilyenkor csak nézek mint a moziban és próbálok az én saját fejemben összerakni képeket, történéseket tapasztalataim segítségével, jó kis logikai feladatokkal állok szemben nap mint nap, de valahogy ezek sem tudnak kihozni a sodromból. Jó persze azért néha el és le is fáradok nem kicsit. De jókat szoktam röhögni magamon. Nem gondoltam volna soha azt sem, hogy ilyen körülmények között tudnék létezni, én aki imád beszélgetni, akinek a kommunikáció lételem. És lás csodát működik és aránylag nem is olyan rosszul.
Persze sokat nyom a latban, hogy azért nem kevés időt töltök el a család és barátokkal való kapcsolattartással de szükségem van rá és kész.
S akkor most kicsit vegyük górcső alá, hogy miket is működtem az elmúlt egy hónap során.
Hát semmi nagy eget rengető nagy dolgot, de attól még voltak szép és szívet melengető történések.
Teendőim sora a munkában a Zumbaval egészült ki, két gyerkőcért vagyok felelős akikkel minden hétfőn járunk szökdécselni. Nagy plusz pont érte, mivel nagyon élvezem, lehet néha jobban is mint ők. Jártam úszni, nagyokat sétálni, fagyizni és ezek mind-mind munkaidőben. Igen, tudom hogy nagyon jól hangzik és tényleg az is.

 
 
 Hálás vagyok is ezért és elnézve a többi önkéntes társamat más városokban nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a munkaközösségem és a közvetlen kollégáim nem a tipikus rideg-hideg németek táborát erősítik.
Hiszek abban, hogy nem véletlenül vagyok itt ahol és csinálom azt amit, hogy sokat kell tanulnom magamról és másoktól és próbálok tudatosan odafigyelni, még ha néha nem is olyan könnyű.
A szabadidőm megszervezésével és annak értékes eltöltésével vannak gondjaim rendesen. E miatt néha eléggé haragszom magamra ,s itt jön ismét szóba a lustaság és a kényelem meg az egyedüllét. Az ember nehezebben mozdul ki egyedül, legalábbis én. Igyekszem és dolgozok az ügyön.

 Nagyon szeretnék néha hazaröppenni és karonfogva egy-két órára idevarázsolni emberkéket, hogy megmutassak ezt-azt, hogy elmenjünk ide-oda, vagy csak reggel egy gőzölgő tejeskávé mellett megkommentáljuk az épp sarkon beforduló személyt. Ez az ami hiányzik és nálam a honvágy fogalma ebben a kontextusban jelenik meg. Mer itt írogathatok sok-sok oldalt s mesélhetek holnap reggelig is az elbeszélés, elmesélés sosem tudja helyettesíteni a megélt, átélt pillanatokat s ezek csak az én szűrőmön keresztül vetítődnek ki. Ami nekem fontos az lehet, hogy neked nem, amit én veszek észre azt lehet, hogy te nem de te látsz valami mást. Én szeretem nem csak a saját magam szűrőjén keresztül észlelni a világot és hiányzik, hogy másokkal megéljek dolgokat és ne csak elmeséljem azokat.