VisszaSzámLálás, tűrElmeTlenség, NyaralÁs, MókaKacagÁs, RívásÍvás s sok sok talál/kozó/Ás

A Berlini kiruccanást követően másról sem szóltak a napjaim mint sem, hogy ikszelgettem ki a napokat. A kedves kollégáim agyára mehettem szerintem mivel minden nap emlékeztettem, hogy hány napon belül is indulok haza, ők meg csak tűrték, lehet egy adott ponton jobban várták hogy induljak mint én csak már szabaduljanak meg tőlem. :D
Az otthoni nyaralás elejébe sikerült beiktatni még egy CsudaPestes Balatonos rövid hetet, így innen csak Budapestig kellett utaznom.
 Én a kis naiv már hónapokkal ezelőtt kissé körülményesen (mert ha a földi halandónak nincs Visa bankkártyája az égegyadta földön semmit nem tud jóformán elintézni)  de nagy boldogsággal megszereztem olcsó buszjegyet Budapestig, uhum csak úgy június végén jött az értesítés, hogy a járatot törölték. Futott az agyvíz s a cukorkák is gurultak de nem túl messze, jó pár mély levegőt követően eldöntöttem, ha törik ha szakad én úgy is megyek s nem érdekel, hogy ki mit s hogyan mond vissza. A gondviselés midig vigyáz rám s reménykedtem, hogy jobb lesz ez így hmm s lás csodát így történt. Találtam egy nagyon kedves párt akik eszméletlen olcsón elvittek CsudaPestre szinte háztól házig. Még egy indok arra, hogy nem szabad kétségbe esni ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogy szeretnénk csak alkalmazkodni kell az új körülményekhez ;s soha sincs hogy ne lenne valahogy, nem de?

Rájöttem, hogy én még midig imádok CsudaPesten lenni, de csak látogatóba persze természetesen. Mindig elvarázsol, felpezsdít s a szabadság érzése párosul a biztonsággal, s a kulcs talán abban is rejlik, hogy az ember egyik legközelebbi barátosnéja ott él.

S talán azzal sem árulok el nagy titkot, hogy sikerült a pityokát a földből kibeszélgetni s úgy igazán csajosra venni a nagyvárosi életet, ahogy azt kell. 

Fél év után meglepő volt, hogy értettem az embereket akik az utcán éppen elhaladtak mellettem, MAGYARUL beszéltek, na jó kivétel a turistákat de akkor is. Hmmm az élet apró örömei. Hjajj és persze a hangos kommentálásaimat is vissza kellett fogni amikor tudatosult, hogy más is ért.

A szűk két napos csajos nap után jött a baráti társaság másik fele. S azzal már is indult a nap mentes nyaralás.

• Hársfa utca helyett Hársfa tér => eltévedés => 2 óra késés, 
• nem romingólt telefonról  hittük azt hogy romingólt 
• Paloznak, Csopak, 
• lakókocsi
• hűvös, eső, borongós
• egész napos Aquaparkos Balatonfüred s az jajbejooodenagyondenagyonjoooooo - amikor az adrenalin az egekig ugrik,a határok feszegetődnek, s az emberke átlépi saját maga korlátait  s mind ezt a világ legnagyobb bulijaként megélve ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
  
• 10 perces veszprémi megálló, ha már húrt kell keresni
• Kapolcsos Művészetek Völgye olyan BBC-s 

Mivel mi nagyon szerencsések voltunk az egész nyárból sikerült pont azt a három napot kifogni ami alatt majdnem 20 fokot hűlt a hőmérséklet és a Balatonban való pancsolás az kimerült az első esti megmártózásban. Nagyon nem örültem ennek.
Sikerült azért még a társaság egyik felétől kinyűgölődnöm, hogy bár a pesti visszaindulás előtt fussunk még le a partra. S nekem akkor is a Balaton a Riviéra .... hehehe

Autókba be és azzal indultunk vissza Pestre.

Ha nem lettem volna ott nem hinném el de így más a dolog.Délután 3 óra egy fürdőszoba, 11 ember amiből 6 leányzó, este nyolc órától jelenés az A38-on ami azt jelenti legkésőbb 7 órakor indulás. Gyerekek nem tudom, hogy de megcsináltuk, 7 órakor mindenki szépen fésülve illatozva szedte a lábait a 4/6 villamos irányába.

Kibuliztuk magunkat úgy ahogy illik de időben otthon voltunk képességeinkhez mérten nagyon is korán, jó persze másnap indulás volt haza, haza haza.

Azt gondoltam, hogy majd kibírhatatlanul nyűgös leszek és türelmetlen az utazás miatt. De nem volt vészes, legalábbis én úgy hiszem.

 Az tény és való, hogy ha lehetséges lett volna ezt a kb. 700 km-t úgy szívesen átugrottam volna de hát nem így működnek a dolgok. Végigbuliztuk a hazautat s hahotáztunk nagyokat.A random nyaralás jó kis levezetése volt mindenképp.

Hogy elég volt bármire is ez a két soványocska hét otthoni szösszenet? NEM. 

Nem tudom ki hogy van vele de engem utolér ilyenkor valami mérhetetlen izgágaság és minél több mindent akarok beleféltetni a keretbe. Mindenkivel lenni de közbe meg senkivel se sikerül értelmes időt tölteni, mindenhol lenni és közbe sehol és mégis felbecsülhetetlen értékű találkozások, kávék, limonádék, sörök sok sörök s a legfontosabb kellék mellé a barátok ismerősök jó és rosszakarók egyaránt paradox kicsit a dolog de hát ki mondta hogy az élet egyszerű?

Az otthoni létem fénypontja, hogy találkozhattam az unokahúgommal most először, foghattam a kezembe s ölelhette magamhoz. Gyönyörüségességes angyalbogár, egy csoda, jó kis rafkós csaj lesz belőle, imáádnivaló, de tényleg. Aki meg nem hiszi az járjon utána. 

 

angyal

manóóóm

Jól esett otthon lenni és felszusszanni, már amennyire, az idő kevés volt és rohant eszméletlen sebességgel, még jól jött volna egy icipici de azzal elégszünk meg ami van.

Linuláj

 Szerettem, hogy Lina hajnalonként felköltött, hogy késő reggel édesapám főzte kávéját kortyolgathattam, hogy édesanyám most már igaz csak elvétve de megkérdezte, hogy hánykor jöttél haza fiam, hogy beléptek a barátok kávézni, hogy hálóingben üldögélhettem a hintán

 és még milliónyi ilyen apróság amit megfizethetetlen  s az ember csak otthon otthon kapja meg, amik számomra fontosak és értékké váltak. Nagyon egyszerű a jót megszokni és természetesnek venni, ha másért nem is már ezért érdemes menni, hogy átértékelődjön sok minden az emberbe s vegye észre, hogy minden nem termesztésen magától értetően van ott és úgy.

Köszönet mindenkinek aki hozzájárult az idei nyaramhoz, úgy érzem mindenkinek meg volt a része bőven benne.

Nem volt nagyon kedvem se hangulatom visszatérni ide a német valóságba. Életemben először jöttem úgy vissza  valahová, hogy azt éreztem,érzem hogy senki és semmi 

 sem várt. Amivel ha azt vesszük végül is nincsen semmi baj, csak fura volt és nem jóleső érzésekkel töltött el a dolog. A visszautam 29 órába telt, túléltem de pfff, egyetlen egy szerencsém volt, hogy az egyik kedvenc könyvemet lekaptam a polcról indulás előtt, régen olvastam s jólesett újra olvasni,a végére értem s általa az idő is gyorsan telt.

 Több mint két hete vagyok itt és olyan messzinek tűnik már a nyár és az átélt pillanatok, furcsa.

Mintha meg sem történt volna,vagy mégis? 

Sokat dolgoztam az elmúlt időben és csak a kicsi bentlakásos gyerekeknél voltam. Naponta úgy értem haza mint egy zombi és tényleg, de cukik is tudnak lenni és annyi jóság van bennük mindenek

mellett. Kezdtünk összeszokni, minden kommunikációs és fegyelmezési nehézség ellenére.

Érdekes érzés úgy elaltatni egy gyereket, hogy közben tudod hogy hasad meg a szíve és az anyukájára vágyik vagy hogy könnyes szemmel megkér, hogy még egyszer azt a te nyelveden a dalt énekeld el neki. Vannak dolgok amiket nem lehet pótolni csak enyhítő körülményeket teremteni amihez szükséges sok-sok szeretet türelem és odafigyelés.

 Nem vagyok itt hiába még ha néha nem is olyan mint amilyen lehetne legalábbis ebben bízok s ha naponta csak egy őszinte mosolyt tudok az arcocskájukra csalogatni már azért is megérte.

 Idő kellett, hogy a lelkem kicsit utolérjen s ne csak fizikailag legyek itt. Mostanra sikerült összekapargatni magamat úgy, hogy kalandra fel fal s hétvégén kicsit megyek tekeregni. 

Folyt. köv. és nem sokára.

Több mint egy hónapja nem jelentkeztem, magyarázkodhatnék de minek, fölösleges köröket nem futunk csak néha. :)
óóóóóóóÓÓÓÓÓÓ IGEN BERLIN

Bundestag kupolájából

Ha valamit vártam nagyon de nagyon az utóbbi időben az ez a berlini szeminárium volt.
Ennek több oka is van meg volt. Az első, hogy tudtam ha megyek Berlinben akkor nemsokkal utána jön az otthoni szabadságolás is és hát azért Berlinről nem keveset lehet hallani nap mint nap és "Ő" is sokat mesél magáról.

 egyik fő jelképe a medve, lehet Berlinbe kellene medvét importáljunk, biztos nem lenne rossz   :)))

Na de ne fussunk ilyen nagyon a történetbe bele, csak szépen lassan ahogyan a tizenegyésféloráááás buszozás percei se hogysem akartak telni. Többet én még egyszer is sosem nem akarok utazni áhhhh egy egész  napot seggen ülve, nincs az a telefonos játék beszélgető partner vagy zene ami engem le tudna kötni, na jó talán tudnék találni egy-két kivételt hihihih,  reggeliztem bohócot, lehet a 38 fokos kánikula hozza ezt ki belőlem.
Szóval kanyarodjunk szépen csak vissza. Tizenegy és fél óra buszozást követően némi Ubahn keresgélés és félóra gyórtempójú séta után megérkeztünk a szállásunkra.

még az Ubahn ablakát is a Brandenburgi kapu díszíti

Nagyon hangulatos szállónk volt ahonnan könnyedén eltudtunk jutni bárhova.

szállás 

 Gyors lepakolás és vacsora után kaptunk egy várostérképet, tömegközlekedési bérletet és sok-sok hasznos információt. Kerültek gyorsan jelek a térképünkre is ha eltévednénk akkor bár elmutogatni tudjuk, hogy hova kellene visszatalálni. Nem mondanám, hogy nem voltam beparázva egy kicsit a Berlini nagy szabadságunktól de végére elég jól belelendültem.
Az egy hét szeminárium alatt volt elég sok szabadidőnk amivel saját magunk gazdálkodhattunk. E mellett viszont közösen is turistáskodtunk.
Nem számítottam igazándiból arra, hogy ennyi történelmet magamba szívok és sok minden letisztul, hogy mi hogyan és miért is van vagy volt.
Az egy hét legmeredekebb és legszívbemarkolóbb része, legalábbis a számomra az volt amikor ellátogattunk a Sachsenhausenben, egy volt koncentrációs munkatáborba. Pffffff hát nem egy kacagós vidám 4 órát töltöttem el ott. Hallottam sokat a koncentrációs táborokról és filmeket is láttam de más az amikor ott vagy érzed a bőrödön, és hirtelen minden testet ölt ahogy elmesélik hogy miként kínozták őket, ahogy elolvasod a bejáraton a szarkasztikus iróniás hangvételű mondatot :"ARBEIT MACHT FREI"(a munka felszabadít) és közben tudod, hogy azok az emberek akik ide bekerültek egyetlen szabadulási lehetőségük a halál volt. Még így most is leírva is a hideg ráz és a gyomrom összeszorul. Nem tudom és nem is akarom ezt tovább ragozni csak annyi még, hogy az ebben a témában készült filmek egyáltalán nem túlozzák el a valóságot.
Az elkövetkezendő napok azért nem voltak már ilyen nehezek. Kacagtunk sokakat s imádkoztunk, hogy az idő derüljön fel. Én kis naiv azt hittem, hogy itt nem fordulhat elő az hogy június végén ne lehessen szandálban járni. Kaptam Berlinben 13 fokot csúgó esővel fűszerezve. S mivel azt mondják, hogy nincs rossz idő csak sz@r turista próbáltam tűrni a hideget, jó hogy vittem magammal kánikula ruhát, de minek? Naiv vagyok azt hiszem, vagy csak túl optimista? De legalább nem taknyosodtam meg.
Ellátogattunk még a berlini Domba, szép mise volt csak kár, hogy nem értettem semmit. Aztán az ominózus Brandenburgi kapuhoz, a Tv toronyhoz , a Berlini Falhoz s sorolhatnám, nagyjából mindent megnéztünk amit lehetett.

Belrin az a hely ahol még az ufók is az Ubahnra várnak fegyelmezetten

Sok információ, pezsgés, kultúra, történelem szeletkéi- még most sincs minden letisztulva bennem, de azt tudom, hogy ez az egy hét Berlin nem fog egyhamar elmosódni az emlékezetemben.
Amit megtanultunk, hogy Berlinen belül vannak "kiez"-k (én ezt magyarul kerületre fordítanám le) és persze ahogy lenni szokott mindenkinek a sajátja a legjobb, minden kieznek meg van a maga sajátossága pl. az egyik vezetőnk Neukölln kerületben él, ahol nagyon sok a bevándorló, törökök arabok élnek és sok egyetemista mivel jóval olcsóbbak az albérletek.
Voltunk még egy kisebb kocsmatúrán.

a legutolsó volt a legkedvesebb, félhomály, gyertya, nyugis zene és semmi sznobság na meg a kislány a falról  

Egy este 3 kocsma, bár vagy nem is tudom itt hogyan kell nevezni, mindegy ahová be lehet ülni és lehet illogatni pont. Jó volt belepillantani az éjszakai nyüzsgésbe is, nekem kicsit Pesti hangulatom lett tőle, ha bár a Király és Dob utcát nem űberelte.

A hazaindulásunk előtti nap teljes mértékben szabad volt, kaptunk támpontokat, hogy miket nézhetünk meg és mindenki saját maga dönthette el mit csinál. Volt aki az állatkert mellett döntött, hát én nem, távol áll ez tőlem nézegetni állatokat bezárva élőhelyüktől távol na mind egy nem akarok ebbe belemenni. Szóval mi az East Side Gallery mellett döntöttünk. Az East Side Gallery egy 1,3 km hosszú falmaradvány amely a vasfüggöny részét képezte és 1990 tavaszán nemzetközi graffiti galériát hoztak létre. Van egy erős hangulata, ahogy a történelmi jelkép feloldódik kissé a modern kori művészetben, izgalmas pezsgő amihez a 100 méterenként zenélő utcazenészek is hozzájárulnak.

a Ló fejű

Én az utólsó nap végére megszerettem Berlint s pláne, hogy a nap is kisütött.

U.i.: Imádtam az emeletes sárga buszokat.
;)

Az elmúlt másfél hét nem volt egy ingerszegény időszak. Múlt-múlt pénteken becsattantam munkába, megszokott rutin feladatok végeztével jött a kollégám, hogy az intézményeb belül van bentlakó otthon ahol a gyerekek élnek nem csak napközben vannak és sok dolgozó le van betegedve, nem lenne kedvem segíteni inkább ott? Persze, hogy a válaszom igen volt. Elindultam , igaz útközben azért volt egy kis gombóc a torkomban, hogy akkor vajon, hogyan is és miként lesz. Vajon bármi hasznomat fogják ott venni? Mi lesz a kommunikációval? Elkezdtem parázni,de már mindegy volt. Megérkeztem, nem ismertem senkit, a nevelő nőnek aki eléggé ki volt fáradva gyorsan elhadartam, hogy nem beszélem a nyelvüket csak nagyon alapszinten. Nem zavarta egyáltalán egy pici megkönnyebbülést láttam az arcán, hogy 10 aprósággal most már nem csak neki egyedül kell megbirkózni.  A 2-8 év közötti manók nagyon jól fogadtak, én stresszeltem azért,hogy akkor mi lesz most itt. Bele lettem hajítva a mély vízbe rendesen. Etetés, pelenkázás, öltöztetés, fürdetés volt ott minden. Nem tudtam, hogy mi hol van mi a szokás a rend stb. stb. de fel kellett találnom magam és hát nem midig van idő az embernek elfutni, hogy kérdezősködjön. Vannak helyzetek amiket azonnal le kell reagálni, ösztönből vagy ahonnan épp sikerül. Estére úgy éreztem magam mint akit kimostak 90 fokon hosszú programon. De jól esett mert végre éreztem azt, hogy adhattam,segíthettem, odajöttek, megöleltek, kacagtak, őszintén nyitottan. Éreztem az értelmét a munkámnak s az ott töltött időnek.

Azután voltam még ott és ha minden igaz még fogok is menni. Egyáltalán nem könnyű de szép.

Aztán jött a hétvége, úgy igazándiból lett volna kedvem valamit csinálni de nem tudtam, hogy mit azt meg pláne nem, hogy kivel. Végül az egyik önkéntes ukrán leányzó aki nem messze lakik tőlem megkeresett, hogy mennyünk be Saarbrückenben. Úgy sem voltam úgy, hogy rábólintottam a dologra. Fél napot plázában töltöttük, pppfffff teljes agysorvasztás, hihetetlenül lefáradtunk s még annál is többet ökörködtünk. Sétafikáltunk egyet a városközpontban és azzal annyi. Nem varázsolt el az a város igazából, mondjuk sokat nem is láttunk belőle. De már az jól esett, hogy volt élet, jövés-menés, emberek ami itt nincs Wallerfangenben.

Saarbrücken, Saar folyó

  

Aztán kezdődött a következő hét. Kicsit el voltam gondolkozva, hogy mit fogok én kezdeni a hosszú hétvégémen, hisz itt is meg van adva Pünkösd de nincs Csíksomlyó ahová lehetne menni, és persze minden zárva. Elvoltam és reménykedtem, hogy a kollégám mondjuk majd előáll valami program ötlettel vagy lehetőséggel, s ha nem akkor sincs vész elsunnyogom a hétvégét, nem pánikoltam. Ezen gondolatmenetem nem lett valóságba ültetve de így utólag nagyon nem bántam. S hogy miért is? 

Csütörtök este írt egy nagyon régen nem látott kedves ismerős, hogy itt van Németországban és, hogy nagyon szívesen lát bármikor elmehetek hozzá Konstanzba. Nagyon jól esett ez a megkeresés és rögtön kutakodni kezdtem a térképen. Hát nem voltam túl boldog amikor láttam, hogy enyhe 300 km-re vagyok és a vonat összeköttetések sem a legegyszerűbbek minimum 7 óra és 4 átszállás. Na ez az amire nem vágytam egyáltalán. Nem beszéltünk arról, hogy konkrétan mikor mennék csak , hogy tudjam, hogy van lehetőség rá és nagyon szívesen. Izgatta a fantáziámat és tényleg akartam élni a lehetőséggel, találtunk egy autót (a BlaBlaCar-on amit úgy kell elképzelni mint a stoppoj onlint csak ez német változatban) amely szombaton megy vasárnap jön. Tökéletes gondoltuk és akkor én megyek. Uhum de a történet nem ilyen egyszerű kiderült, hogy az autós az nem megy el egészen Konstanzig ha nem nem tudom meddig ahonnan a tömegközlekedési lehetőségek nem túl fényesek és a 4 óra autózásra még rájönne egy ennyi vonat-busz váltogatás. Na jó ezt levezényelni németül nem lesz egyszerű de bíztam abban, hogy ha nekem ott kell lenni akkor ott leszek és kérdezni lehet, lássuk mi az amit kihozhatok ebből. Az autós leányzó végül nagyon kedves volt, megírta, hogy elvisznek akkor egy nagyobb városba ahonnan egyenesen el tudok jutni Konstanzba és másnap onnan fel is vesznek. Szóval másfél nap alatt le lett bonyolítva kaptam fuvart aminek nagy esélye amúgy nincs, de véletlenek nincsenek igaz? Én legalábbis így tartom.

Útközbe beszélgettünk, na jó ők  kérdeztek én meg válaszolgattam :) önfeledt trécselés még nem megy de megértetem magam aránylag. Menet érintettük Strasbourgot, úgy hogy abból is láttam egy keveset. Nagyon szép helyeken mentünk végig a szívem megdobbant amikor a Fekete-erdő mellett mentünk el, amikor suliba tanultunk róla olyan távolinak és messzinek tűnt, hogy nem hittem volna, hogy én valaha. Igen tudom, nem nagy dolog de azért jólesett, hogy de mégis.

Déli 2 órára megérkeztem Konstanzba. Leszállva a vonatról magyarul beszélgetni az éjszakába nyúlóan, felemlegetni egy- két közös emléket, embereket, helyzeteket, tapasztalatokat, élményeket, mesélni, nevetni, mezítláb a tóparton andalogni, sörözni erősen szerettem.

 

 

 

Olyan volt mintha nem is Németországban lennék és csak nyaralok. Ismét sikerült megbizonyosodnom arról, hogy mennyire szeretek vízparton lenni, megnyugtat, feltölt és egyszerűen csodaszép.

S a sok szép élmény mellett még egy új útitárssal is gyarapodtam. Mackó Úrral, még neve nincs, valakinek valami ötlete? Nagyon jó útitárs pici helyen elvan és sosem panaszkodik. Azt hiszem jól ki fogunk jönni. Megbeszéltük, hogy ezentúl jön velem midig.

Mackó Úr még szemtelenül 

Boden-tó partján most már szemmel és mosolygósan

KÖSZÖNÖM.

A lustaság és kényelem.
Ezen két fő dolog számlájára írható az a tény, hogy az elmúlt egy hónapban elhanyagoltam az írogatást. Nem tudom ki hogy van veled de nekem ez elé időigényes meló. Összeszedni a gondolatokat, rendszerezni kicsit s szavakba önteni úgy, hogy valamennyire élvezhető olvasmány legyen.

Hétköznapjaimban kezd kialakulni egy fajta rendszer, egy keret amin belül itt létezem, mozgok és élek. Kezdem "otthonosan" érezni magam a munkában is. Jó néha azért a gyerkőcök gondoskodnak arról, hogy ne unatkozzam vagy épp ne érezzem magam kényelmesen. Rendesen megküzdök a kamaszodó férfiúkkal, akik nem sok empátiát tanúsítva használják ki a nyelvi hiányosságaimat saját javukra fordítva. Meglepődöm még én is saját magamon helyzetek kapcsán, hogy mikét vagyok képes ennyire higgadtan és türelmesen reagálni. Köszönhető ez szerintem annak, hogy nincs nagy nyomás rajtam, hogy türelmes vagyok magammal, lehet néha túlságosan. Nem izgatom magam azon, hogy épp nem kedvelnek, hogy nem tudok kommunikálni tökéletesen vagy, hogy nem akarnak velem barátkozni. Furcsa mer midig voltak olyan jellegű elvárásaim magammal szemben, hogy megszerettessem magam az emberekkel, hogy adjak valamit midig magamból és érezzem azt, hogy van értelme annak, hogy vagyok. Ez itt most másképp működik. Megyek elvégzem a dolgom amit rám bíznak képességeimhez mérten a legjobban és kész, be van fejezve. Fölösleges körök futása ki van iktatva.

Néha nagyon viccesen érzem magam, lehet nem kellene és lehetnék komolyabb is , de minek. Sok mindent nem értek adott helyzetekben nem tudom, hogy mi történik körülöttem. A kollégáimnak nem midig van türelmük fordítani vagy elmesélni, hogy épp abban a pillanatban mi is történik, legyen szó gyerekek közti konfliktusokról, programmegbeszélésekről vagy bár mi hasonló dologról. Ilyenkor csak nézek mint a moziban és próbálok az én saját fejemben összerakni képeket, történéseket tapasztalataim segítségével, jó kis logikai feladatokkal állok szemben nap mint nap, de valahogy ezek sem tudnak kihozni a sodromból. Jó persze azért néha el és le is fáradok nem kicsit. De jókat szoktam röhögni magamon. Nem gondoltam volna soha azt sem, hogy ilyen körülmények között tudnék létezni, én aki imád beszélgetni, akinek a kommunikáció lételem. És lás csodát működik és aránylag nem is olyan rosszul.
Persze sokat nyom a latban, hogy azért nem kevés időt töltök el a család és barátokkal való kapcsolattartással de szükségem van rá és kész.
S akkor most kicsit vegyük górcső alá, hogy miket is működtem az elmúlt egy hónap során.
Hát semmi nagy eget rengető nagy dolgot, de attól még voltak szép és szívet melengető történések.
Teendőim sora a munkában a Zumbaval egészült ki, két gyerkőcért vagyok felelős akikkel minden hétfőn járunk szökdécselni. Nagy plusz pont érte, mivel nagyon élvezem, lehet néha jobban is mint ők. Jártam úszni, nagyokat sétálni, fagyizni és ezek mind-mind munkaidőben. Igen, tudom hogy nagyon jól hangzik és tényleg az is.

 
 
 Hálás vagyok is ezért és elnézve a többi önkéntes társamat más városokban nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a munkaközösségem és a közvetlen kollégáim nem a tipikus rideg-hideg németek táborát erősítik.
Hiszek abban, hogy nem véletlenül vagyok itt ahol és csinálom azt amit, hogy sokat kell tanulnom magamról és másoktól és próbálok tudatosan odafigyelni, még ha néha nem is olyan könnyű.
A szabadidőm megszervezésével és annak értékes eltöltésével vannak gondjaim rendesen. E miatt néha eléggé haragszom magamra ,s itt jön ismét szóba a lustaság és a kényelem meg az egyedüllét. Az ember nehezebben mozdul ki egyedül, legalábbis én. Igyekszem és dolgozok az ügyön.

 Nagyon szeretnék néha hazaröppenni és karonfogva egy-két órára idevarázsolni emberkéket, hogy megmutassak ezt-azt, hogy elmenjünk ide-oda, vagy csak reggel egy gőzölgő tejeskávé mellett megkommentáljuk az épp sarkon beforduló személyt. Ez az ami hiányzik és nálam a honvágy fogalma ebben a kontextusban jelenik meg. Mer itt írogathatok sok-sok oldalt s mesélhetek holnap reggelig is az elbeszélés, elmesélés sosem tudja helyettesíteni a megélt, átélt pillanatokat s ezek csak az én szűrőmön keresztül vetítődnek ki. Ami nekem fontos az lehet, hogy neked nem, amit én veszek észre azt lehet, hogy te nem de te látsz valami mást. Én szeretem nem csak a saját magam szűrőjén keresztül észlelni a világot és hiányzik, hogy másokkal megéljek dolgokat és ne csak elmeséljem azokat.

Huhh, hol is kezdjem, hmmm valahol talán az elején kellene de még ezerrel tombolnak bennem az élmények, s idejük nem volt még leülepedni. Tegnap este érkeztem haza.Az elmúlt egy hetet Vallendarban töltöttem a többi tizenegy önkéntessel.
Bevallom amikor elindultam nagy reményeket nem fűztem a történethez, jó  lesz s minden de voltak azért fenntartásaim. Már maga az a tény, hogy valahova megint messze kell menni,kis városkába valahogy nem nagyon nyerte el a tetszésemet.
Hétfő reggel fogtam magam s útnak indultam Wallerfangen, Saarlouis, Trier, Koplenz aztán Vallendar. Ez az útvonal nagyrészt a Mosel völgye mentét foglalja magába, eszméletlen szép csak kapkodtam a fejemet s ámultam-bámultam. A folyó menti városkák tarkítva a hatalmas szöllősökkel, pláne így tavasz körül. Látni kell na, s a képek nemigazán adják vissza azt a hangulatot, de na próbálkozni lehet.


 A lustaságomnak köszönhetően persze nem néztem meg a térképen, hogy merre, s hogyan kell én gyalog menjek, de hát kis város csak el tud majd valaki igazítani, biztattam magam. Kicsit stresszeltem az idő miatt, hogy hát na nem kellene késni. Volt még egy bő órám. Három ember segítségével megérkeztem, s micsoda meglepetés én voltam a második Agnest pedig a fogadott családja hozta ki a Haus Wasserburgba.
Nagyon szép helyen van ez az ifjúsági centrum. Város szélén, nyugis környezet, se wifi (abszolut nem hiányzott, s jól esett, hogy nem azzal vagyok elfoglalva, hogy meséljek arról ami van ha nem csak jól éreztem magam s minden percet kihasználva, na jó pár perc telefonbeszélgetés és 2 sms-t leszámítva :D)  telefon jel is csak egy-két helyen, úszómedence, focipálya, játékterem mindennel felszerelve szóval nagyon pöpec. Rengeteg tábort, szemináriumot rendeznek itt kortól függetlenül, mindenkinek.

Lassan- lassan mindenki megérkezett, jóleső érzés volt újra mindenkit látni. Gyors lepakolás a Tokio 213-as számú szobájába, jót kacagtam, szomszédban volt még London, Párizs New York és társai.

A szervezők nagyon odatették magukat és tényleg le az összes kalappal, hogy milyen hetet összehoztak nekünk.

 Kicsit bemutatkoztunk nekik és ők is. Ez után pedig kezdetét vette a Mission Impossibel játék. Hát én ennyit nem kacagtam rég az biztos, s kellett is. 45 percet kaptunk  20 feladat elvégzésére.

Ettünk citromot, festettünk fogpasztával, kacagtunk megállás nélkül 3 percet, tekertünk budipapírt, tanultunk német nyelvtörőt, építettünk kártyavárat, dobtuk egymást a levegőbe, hajtogattunk csákót stb. stb.

 
 
 
Este pedig következett a táncikálás. Azért nem semmi, hogy hogy tudnak bulizni a latin-amerikaiak. Egész héten esténként szalszázni tanultam, azt mondták, hogy  jól megy, én inkább azt, hogy megyeget.

 Az elkövetkező két nap pedig a kultúrák közötti kommunikáció témakörében zajlott.

Nagyon szeretem ha valami olyat tanulhatok és tapasztalhatok ami érdekel, ami megdöbbent ami új dolgokra ébreszt rá és azt érzem, hogy fel tudom használni a hétköznapok során. Na ez a két nap így telt el. A témavetőnk egy nagyon vagány emberke volt akin látszott, hogy imádja a munkáját és adni akar, segíteni és semmit se legyúrni a torkunkon. Tapasztalatokkal, helyzetekkel, érzésekkel, nyitottsággal, őszinteséggel partnernek tekintve emberként.

 

Persze a tanulás mellől sosem maradhatott el a szórakozás. Fociztak, én maradtam a szurkolás mellett inkább, voltak nagy beszélgetések és kisebbek. Sok poén, rengeteg spanyol szöveg. Néha az volt az érzésem, hogy nem Németországban  vagyok ha nem valahol Latin-Amerikában.

Szabadidőnkben, amiből sok nem volt általában játszottunk mindig valamit és folyamatosan együtt voltunk. Élményeket, helyzeteket osztottunk meg egymással és érezhetően könnyebben ment a kommunikáció mint egy hónappal ezelőtt. Jó volt látni érezni azt, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mások is vannak hasonló cipőben vagy még talán nehezebb helyzetbe. Azt hiszem most már  ki lehet jelenteni, hogy egy csapattá váltunk és közelebb kerültünk egymáshoz.

 

 

Egyik este fogtam magam és besétáltam a központra Vallendárban, a sétáló utcája nagyon megnyerő volt számomra, szűk macskaköves utcácskák kicsinosított házak, tiszta mese hangulatom lett tőle.

 

Leültem egy padra, hogy hazatelefonáljak, hogy jól vagyok és még életben épen és egészségesen. Telefon a kezemben s ecsetelem kissé gyorsan, mivel nem olcsó mulatság haza telefonálni, hogy milyen jól érzem magam, minden a legnagyobb rendben és egyszer csak látom, hogy valaki áll előttem de olyan tekintettel amiről egyből leolvasod, hogy valamit akarnak mondani neked. Leteszem a telefont és erre a lány, hogy ne haragudjak mer olyan ritkán hall magyar szót errefelé, meg kellett álljon. Bemutatkoztunk de ne emlékszem a  nevére , budapesti és itt tanul. Jólesett nagyon, hogy megállt és megszólított. Ez az érzés  is azon érzések egyike amit se leírni se elmagyarázni se körülírni nem lehet, semmi s mégis minden.
 Ezek után még mosolygósabban tértem vissza.
 Rohamosan teltek a napok és annyi mindent csináltunk még de az egészben a legjobb az volt hogy együtt és  közösen.
  
 

Nagyon jól éreztem magam és mindenki feltöltődve kissé szomorkásan tért vissza a hétköznapokban, még nekem is fura s valahol még Vallendarban vagyok de holnap már hétfő és munka van. Hálás vagyok, hogy ismerhetem ezeket az embereket még ha furák is néha de nagyon szeretni valók s büszke vagyok, hogy mindenkinek a kultúrájából kaphatok egy-egy kicsi szeletet s én is, megoszthatom az enyémet.

Egy pár másodperces videó így a végére. Olyan cukiiiik :D