Itt a vége, fuss el véle. Én most nem futni fogok, hisz nincs miért. Az életem egyik ösvényének a végéhez értem. Hihetetlen, még most sem térek magamhoz, de lesz rá időm s ha nem akkor majd kerítek.
Ez lesz talán a blogom eddigi legrövidebb bejegyzése s, hogy miért is? mert úgy érzem, hogy csak ismételném magamat.
Köszönetet szeretnék mindazoknak mondani akik végig kísértek ezen az úton s jó pár lépést megtettek velem, támogattak segítettek és bátorítottak. Nem akarok most név szerint senkit se említeni mert tudja mindenki nagyon jól magáról. Hálás vagyok és mérhetetlenül boldog és tudom azt is, hogy most otthon van dolgom és lesz egy jó ideig biztos.
Vagányság volt s jóérzéssel tölt el amit sikerült elérni e kevéske idő alatt, tudom, hogy sok mindenki nélkül ez nem valósulhatott volna meg. Köszönöm azoknak is akik időt és energiát szántak arra, hogy olvassanak engem, nem volt nagy közönségem de nem is ez volt a lényege.
Nem tervezem a blog folytatását de sosem lehet tudni mit hoz a jövő.
Csók, puszi pááááá.

Így röpke egy hónap távlatából összerakosgatni az élményeket, nem egyszerű de kis győzködéssel csak sikerült rávennem magam. Elöljáróban annyit, hogy egy elég sűrűn és intenzíven megélt hónapot tudhatok magam mögött. Sok-sok szép lélekmelengető pillanattal. S ha túlságosan nyálas és szirupos lesz ez a bejedzés akkor nézzétek el nekem, de én tényleg így éltem meg.
Biztos voltam, hogy december közepétől fel fog gyorsulni az idő, de hogy ennyire? Arra azért nem számítottam. A tavalyi év utolsó munkanapja nekem december 11-re esett mivel utána máris következett az utolsó, záró szemináriumom.
Nagy reményeket nem fűztem hozzá s igazából semennyire nem hozott lázba pláne, hogy itt a csepp faluba nálam Wallerfangenben volt tartva. De a legjobb csalódások midig a kellemes csalódások. Nagyon vagány egy hetet töltöttünk el itt a szomszédos utcában internet és térerő mentesen. Sokat tanultam és rengeteg figyelmet meg szeretetet kaptam. Nagyon vagány emberek voltak a csoport vezetőink akik szívvel-lélekkel velünk és értünk dolgoztak.

csoportvezetők

Egy régi vágyam teljesült amiről már évekkel ezelőtt lemondtam. Tudni kell, hogy nagyon érdekelt és vonzott a fotózás világa de aztán az évek során úgy valahogy kikopott s egyre kevesebb időt és energiát fordítottam rá, na és tatatatatááám program ismertetés során első nap délutánján kiderült, hogy cipős dobozzal fogunk fotózni s ha ez még midig nem lenne elég akkor mi magunk fogjuk előhívni a fotókat. Nem kell úgy e különösebben leírnom, hogy az extázis környékezte s alig vártam, hogy nekiessünk a feladatnak. A várt siker nem maradt el, eszméletlen élmény, egy cipős dobozból, borotvapengék, fényérzékeny papír, egy sötét szoba pici piros fénnyel, némi kémiai folyadékok és kész a varázslat. Nem feltétlen szükségeltetik méregdrága technika csupán idő, türelem és némi precizitás, igen tudom nem a modern világ erősségei de épp ettől értékes.

dobozfestésre fel

lencse helyett borotvapenge


áztatás


száradnak a remekművek

A szeminárium hete folyamán még bonyolódtunk érdekes beszélgetésekbe akár éjjelbe nyúlóan. Osztottunk meg élményeket, sérelmeket, barátkoztunk s visszatekintettünk az egy évre, az önkéntességünkre arra, hogy milyen volt, hogyan és miként éltük meg, mi marad és mi nem, mit hoztunk és mit viszünk. Szép volt látni ahogy mindenki számára lekerekedett vagy épp most kerekedik a történet, ami biztos hogy mind a tizenketten gazdagodtunk s most semmikép nem anyagi javakra gondolok.
Egyik este ültem a klubszobában s bámultam ki a fejemből s olyan hihetetlennek tűnt, hogy kész most már tényleg a végét járjuk s mi soha többet nem fogunk így együtt lenni. Tudtuk ezt már az elején de mégis olyan hihetetlen s talán még most sem fogom fel igazán, de lehet jobb is így.




A szeminárium után nem volt sok időm magamhoz térni, sem megpihenni nagyon. Utazó táskából ki, nagymosás és azzal ismét visszapakolás.
Indulás Londonba.
Sosem titkoltam, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy olyan barátaim vannak akik időt, pénzt és energiát nem spórolva örvendeztetnek meg még akkor is ha én épp eltűnök egy kis időre.
Tudom azt is, hogy otthonról sosem indultam volna így lazán útnak, de hát ha menni kell akkor menni kell.
Voltak félelmeim hiszen ez volt az első olyan karácson, szilveszter amit nem családi körben otthon töltöttem s tartottam attól, hogy meg fog ez viselni. Nem így történt s talán ez kellett ahhoz, hogy nagyon sok minden átértékelődjön bennem s az adventi időszak a karácsonnyal együtt  belopja magát a szívembe. S hogy miért is? Aki ismer kicsit közelebbről az tudja, hogy sosem voltam egy nagy karácsonyi lázban égő típus. Nem szerettem, hogy elvárás az, hogy boldog kell lenni,mer hát szeretet ünnepe s akkor az de jó, nem baj, hogy üvöltve díszítünk fát de hát ünnep van, hogy erőlködni kell azon, hogy jön a szent este s muszáj átszellemülni, hogy mindenki azt szajkózza, hogy nem az ajándék a lények de közben meg 24-én délelőtt stresszelve rohangál az üzletekben, mindegy mit csak nagy legyen és jó drága. Na ezek azok a dolgok amik nálam midig a biztosítékot kiverték. Miért kellene csak egy év adott időszakában odafigyelni egymásra? S feltétlenül ezt naptár szerint kötelezően eljátszani üresen, minden évben?
A tavalyi ünnepek az adventi időszakkal együtt tanúbizonyságot tettek számomra, hogy létezhet olyan ünnep ami maszlagoktól és giccsparádétól mentesek. Amikor egy elküldött képeslapnak tud olyan értéke lenni mint a legdrágább gyémántgyűrűnek, hogy egy  kedves szó és egy ölelés egy mosoly egy nemvárt figyelmesség lélekmelengető ereje még mostanra is ki tud tartani. Az egymásra való odafigyelés az amit nem materiális dolgokban kellene, hogy kifejezzünk, tény, hogy ez a történet adóról és kapóról kell hogy szóljon, s azonos értékrendekről. Mert van akinek pillanatnyi boldogságot csakis anyagi javakkal lehet okozni.
Én hálás vagyok, hogy ennyi odafigyelést s szeretet áradatot kaphattam mindazoktól akik régen belopták magukat a szívemben és azoktól is akik ismeretlenül is megörvendeztettek.
                                                


Jöjjön most pár fotó Londonról! De előtte még szeretnék mindenkinek egy szebbet, jobbat, igazabbat kívánni!!! S lassan-lassan innen búcsúzni hisz nemsokára a német szavatosságom lejár.

♥♥♥

♥♥♥

                                                                                                                                                                

                                                                
                                                            

                              
                                                                                                                                                            
                                                                   

~ novEmber ~ margójára

Eddigi életem során midig valahogy úgy alakult, hogy a november volt midig az a hónap amit nagyon de tényleg nagyon rühelltem és rühellek. Ez idén sem volt másképp. Mindig erre az időszakra tömörül az összes ``idiótaság(om)`` a közvetlen és tágabb környezetemben. Ez idén sem történt másképp s a  nagyvilági történések is alátámasztották, hogy még inkább besatírozhassam a novembert feketére. Nem áll szándékomba elemezgetni ezt a dolgot hisz ezt sokan megtették helyettem.
Így inkább váltok s összegzem a novemberi hétköznapjaimat.
Mint már az elején említettem sokat nem vártam ettől az időszaktól, inkább törekedtem arra, hogy feltaláljam magam mint általában s nyugisan amennyire lehet eltöltsem. Nyugiba hátradőlve számolgattam a napokat amikor jött az egyik kollégám, hogy hát az a helyzet, hogy a csoportvezetőnk lebetegedett és ő foglya átvenni a helyét meghatározatlan időre. Ültem, bólogattam de elképzelésem sem volt, hogy nekem ehhez mi közöm de éreztem amikor nagyon nekem kezdett magyarázni, hogy itt szerepem lesz nekem is. Igyekeztem türelmes maradni, hogy mi sül ki ebből amikor nagy nehezen óvatoskodva kinyögte, hogy mivel ö egy másik nappali foglalkoztató csoportban dolgozik és egyszerre nem képes mind a két munkát egyszerre elvégezni helyettesítenem kellene őt heti három alkalommal, persze csak is akkor ha ez nincs a jelenlegi kollégáim és az én ellenemre se. Tágra nyílt szemekkel néztem ki a fejemből s csak annyi futott hirtelen végig az agyamon, hogy ezt most megint minek? Nem ígértem semmit, abban állapodtunk  meg, hogy megpróbálom s ha működőképes a történet akkor bevállalom ha meg nem akkor sincs semmi vész.

A hirtelen sokk után igazából úgy voltam vele, hogy lehetőséget látta ebben a történetben, arra, hogy helyreálljon sok dolog az itteni létemmel kapcsolatban. Nem titkolt tény az, hogy nem kevés konfliktussal kellett megbirkóznom a munkahelyemen amik abból adódtak, hogy az elején a nagyon foghíjas nyelvtudásom, az új környezet, nem tett túl magabiztossá aminek következménye képen nem sikerült a gyerekek tiszteletét kivívnom és a kollégák sem igazán tudták kezelni a helyzetet s néha nagyon nyögvenyelősen döcögött a történet de elfogadtam s bele is törődtem, az ember néha el kell fogadja azt is ha valami épp nem úgy van mint ahogy azt elképzelte ( ahogy elképzeltem - BBC cover) de azért a háttérbe motoszkált bennem a kisördög a sok-sok kérdőjellel s kerestem a hibát, annak ellenére, hogy tudtam: ez nem csak rajtam állt.
Őszintén szólva bíztam abban, hogy az új helyen tiszta lappal indíthatok s lássuk az elején elbaltázott dolgokból tanulva képes vagyok másképp felépülni úgy, hogy az mindenki számára pozitív visszacsatolással végződjön. Bevallom nem kis gyomorideg szorult belém az első napokban, ismét új környezet, új gyerkőcök, új kolléga. A rendszer az ismeretes volt és most már a némettől sem irtózom annyira ha bár néha okoz nem kevés fejtörést de birkózom vele vagy inkább ő velem. Kellemesen csalódtam s úgy érzem most bennem kicsit helyre billent a világom rendje. Megérte kitartanom s nem feladni s ha lassan is s kicsidenként de most már úgy jó. Rendeződtek a szerepköreim mind két munkahelyen, s jobb ez így mindenkinek, hogy nem csak egy helyen vagyok folyamatosan, annyira nem unnak rám s én sem rájuk. Most már nem csak el- de be is fogadtak úgy érzem, az Ő szemszögüket nem ismerem s lehet nem is fogom de jól van ez így.
 A hónap végére csak sikerült összesűrűsíteni a programokat, de igaz is vagy van s akkor nagyon sok vagy pedig semmi. Én s a végleteim.





Egy szülinapozás olyan igazi ízig vérig latin-amerikai, ahol már-már rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tudok spanyolul s pláne hogy annak néztek s mindenki alapból nyomta nekem, túl éltem nem ez volt az első.
 Előkészületekből is kivettem a részem, sütöttünk, fújtuk a lufikat s dekoráltunk úgy ahogy az a nagykönyveb meg vala írva a siker persze, hogy nem maradt el reggel hatig ki is tartottunk, igaz a végére már elég nehezen. Másnap vagy is aznap délben vonatra szálltam mer délutánra koncertmeghívásom volt, az egyik kollégám énekel egy jazz kórusban. Advent első vasárnapjára szebb programot nem is képzelhettem volna el s jólesett a lelkemnek.

Így visszafuttatva s összegezve  novEmbert lehet mégsem olyan nagyon fekete.
 Igen ez csak én vagyok s a paradoxonok.

A napokat most már olyan nagyon nem számolom, maguktól is rohannak erősen. Amiről én magam sem tudom eldönteni, hogy jó vagy sem.
Lassan ez a történet a végéhez közeleg de egyre inkább úgy érzem, hogy nincs bánni valóm s a véletlenszerű nem véletlenek is mind ezt támasztják alá s botlanak belém olyan  vadidegenek akik mosolyt csalva az arcomra  nemlétező kalapúkat emelve elismerik ténykedésem.

S egy kedves barát szép zenéjével sóvárgok a hóhullásért! Gratula fiuk!!!
Bagossy Brothers Company: Esti ének

~ minden jó ha a vége jó s ha nem akkor még nincs vége ~ mondják az okosak. S talán van is benne valami? Lehet, de ki tudja?

Elég kalandos pár hetet tudhatok magam mögött. Volt benne minden: öröm, bánat, móka és kacagás hisztiroham, felső fokon kiborulás s jó pár mérföld.

A trieri szemináriumot követő hétvégére be volt tervezve egy egynapos luxemburgi kirándulás, persze nem egyedül. Örültem, hogy végre kiruccanhatok kicsit s mindezt nem egyedül kell tennem. Megbeszéltük trieri ismerősökkel, hogy Luxemburgban találkozunk.  Ők Trierből, én a szomszédos városból utaztam. Eddig a történet rendben is van az első kanyar akkor érkezett amikor a kedves buszsofőr nem állt meg a buszpályaudvaron, az első 5 percben még azt hittem, hogy az a busz az nem az enyém és, hogy majd jön , hmm tévedtem a következő az meg négy óra múlva érkezett volna. Telefon egyenlegem nulla, a többiek meg már úton Luxemburgba. Felkutattam egy utcai telefonfülkét és szóltam, hogy mi a helyzet, jövök, hogy mikor nem tudom s hogy mivel azt sem. Akkor már a könnyeimet nyeltem s irtó dühös voltam, de még az sem volt akinek kipattogtam magam úgy hogy lehiggadtam s tempós lépésbe átgyalogoltam a vasútállomásra (kb. 3 km.). A jegyirodában leérdeklődtem, hogy mivel és hogyan tudnék a leggyorsabban Luxemburgba keveredni, jelzem mindössze hatvan kilométer megtételéről lett volna szó, ez került 3 és fél órába : 20 perc vonat , másfél óra várakozás és egy ugyanennyi buszozás. Fél öt, csupán három óra késéssel de megérkeztem közbe a telefonom is lemerült, gondoltam se baj keresek itt is egy utcai telefont s majd értesítem a többieket, hogy megérkeztem s akkor majd milyen jó lesz. Hmmm én a kis naiv persze, hogy Luxemburgban a fülkés telefonok csak is kizárólag visa kártyával működnek na ez a pont volt az amikor torkom szakadtából lett volna kedvem üvölteni, s földhöz verni magam, hogy hol volt az eszem amikor én ide elindultam s minek is egyáltalán. Rájöttem, hamar hogy így nem fogom megoldani a helyzetet s márpedig a luxemburgi vonatállomáson 4 fokban tappogva nem akarom eltölteni az időt, ha már idáig eljöttem nem fogom hagyni magam. Volt wifi az állomáson akkor már csak egy dugaszt kell találnom s írok majd, hogy itt vagyok s milyen jó probléma megoldva. Hát nem, fél óra keresés után kaptam egy dugaszt ami persze foglalt volt és a kedves úriembernek esze ágában sem volt tízpercre átadni a helyét, emberségből jeles, fogamat összeszorítva mormoltam magamba a szenteket szép magyarul, nem nem adom fel s úgy sem hagyom magam kész. Még egy dugasz  szintén foglalt, itt már viszont szívélyesen átadták nekem is sőt még barátságosan el is beszélgettek velem. Megnyugodtam s felszusszantam, hogy na csak jó lesz s talán Luxemburgból nem csak az állomást fogom látni. Hagytam sok üzeneteket de nem kaptam választ, többieknek nem volt internetjük, hmm s akkor mi legyen? Megnéztem gyorsan, hogy ki online és ki az aki ír egy sms-t a nevembe, hogy itt vagyok az állomáson várakozom. Végül fél hétre sikerült a többieknek megtalálni. Sétáltunk egyet a régi városrészben s bámészkodtunk. Abszolút de nem lettem elvarázsolva s vissza se kívánkozom, lehet ez a nem egyszerű odajutásom számlájára írható de én jóllaktam Luxemburggal az biztos. Hangulatos városka amúgy de én nem voltam akkor rá egyáltalán sem vevő.

a luxemburgi vasútállomás

Egy sör, egy gofrié és némi kevéske séta után fél 10 magasságában visszaindultunk Trierbe. Csajokkal megbeszéltük, hogy ott alszom és másnap megyek haza. Így is történt, ott aludtam a volt vendégcsaládomnál ahol februárban éltem. Nagyon jólesett újra ott lenni s pláne úgy, hogy a kommunikáció már nem jelent nagy problémát. Szikrázó napsütésben a kertben reggeliztünk úgy igazit ahogy illik, jól esett. Nem maradtam sokat, szerettem volna pihenni így délben elindultam egy óra vonatozás s max. fél óra busz váltással együtt időbe otthon leszek. Uhum hittem én sikerült még 2  és fél órát várnom, hogy a busszal hazajöhessek ez volt úgy a hab a tortán mivel vasárnap ritkább a tömegközlekedés. Ez volt az a pont ahol éreztem hogy kész vége és én ezt nem.

Mai napig nem tudom, hogy miért nem fordultam már akkor ott vissza  amikor a busz elment az orrom előtt. Ennyit a kikapcsolódós rándulásról.

 Aztán kezdődött a hét és a munka. 

Most aránylag jól megértjük egymást a gyerkőcökkel, kezdtek megszokni így lassan 9 hónap után még mondjuk szerencse.

 A múlt héten ők már vakáción voltak ami azt jelentette, hogy 11 órakor már nálunk voltak. Ilyenkor sokkal jobban szeretem mer van idő játszani s minden nem a tanulás és a házi feladat körül forog.

Félreértés ne essék, fontosnak tartom tanulást csak én nem vagyok számukra abban nagy segítség.

 Élveztem mert közösen bevásároltunk, főztünk, palacsintát sütöttünk, tököt faragtunk kertet takarítottunk, moziztunk voltunk kínai étteremben jó kis mozgalmas hét volt.

Közbe meg a háttérben motoszkáltak a gondolatok, hogy mit fogok kezdeni a szabad hetemen és hová megyek, vagy megyek-e egyáltalán.

Közbe egyeztettem a brazil önkéntes társammal Tuanyval, hogy jönne ő is Párizsba és hogy van ott ismerős meg stb. Igazából az utolsó utazásom után nagy reményeke nem fűztem a történethez, s úgy voltam vele hogy nem fogom erőltetni a dolgot mert még egy ilyen kalandos ránduláshoz se idegrendszerem sem erőm kedvem meg aztán pláne nincsen. 

Múlt hét csütörtökön írt Tuany, hogy le van levelezve mehetünk Párizsba következő héten, van szállásunk, foglaljuk-e a jegyeket?

 Gondoltam ha már így le van szervezve legyen lássuk legalább ha gubanc van nem egyedül leszek.  S amúgy is Párizs az Párizs, évek óta nagy álmom és midig vágytam arra, hogy én ott egyszer bandukolhassak az utcalámpák félhomályában. 

És igen biza én ott lehettem Párizban a mesés Párizsban, aki járt ott az tudja milyen aki még nem annak meg el kell menni. Csak érezni lehet a várost leírni nekem nem megy. Van egy varázsa amit még a rengeteg néha igen pofátlan turisták sem képesek elnyomni. Egy romantikus szelíd báj.

A hangulatos kis utcácskák, az ízléses vendéglők, bisztrók az ékszerdobozhoz hasonló parányi butikok. Olyan kerek az egész és hát ne felejtsük el hogy azért Párizs a divat fellegvára s ez visszaköszön nagyon szépen a hétköznapokban is.

Őszintén szólva volt némi aggályom azzal kapcsolatban, hogy a párizsi illúzió és a valóság mennyire fog eltérni s hogy nem lesz-e túl nagy csalódás. Hát nem lett. Nem hiába özönlik több millió ember évente és jár csodájára, van minek.

A tömegközlekedés óriási ,14 metróvonal és 3-4 percenként érkeznek  a szerelvények, ennek ellenére is jó párszor kapkodtunk levegő után összepréselődve, nyomorogva mint a heringek.

Amikor sikerült normális civilizált ember módjára ülőhelyet foglalva utazni midig azzal szórakoztam, hogy figyelgettem az embereket, hogy milyenek, hogyan viselkednek, nagyon jókat mosolyomat magamban és Pom Pom meséjéből Gombóc Artúr jutott az eszembe és az ahogyan sorolja azt a sokféle fajta csokoládét,  na kb. én is így tudnám jellemezni a párizsi embereket van ott minden

: kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas, csomagolt, meztelen, egész, megkezdett, édes, keserű, csöves, mogyorós, likőrös, tejes, tavalyi , idei s minden olyan ami egyszer csak létezik a világon.

Egy életre szóló élmény volt s ha időbe is telt de egy igen régi vágyam vált valóra. 

Hálás vagyok érte és midig ilyen alkalmakkor jövök rá, hogy nincsenek lehetetlenek és nem, hogy szabad ha nem KELL álmodni és apróka lépésekkel is de ellehet érni sok mindent.

S aggodalomra ne legyen semmi ok az utazgató kedv is visszatért ;)

fotók még ide kattintva 

~ aranysárgás nyárutó vagy tél elő ~

A múlt hetem elég húzósra sikeredett, a határidőnaplóm - igen van biza nekem is olyanom, ki hitte volna - tele volt időpontokkal, s folyamatosan úton voltam, hol gyalog, hol meg buszoztam ha kellett naponta hat rendben. Csapóesős szürkeség. Nagyon nem élveztem s le is fárasztott rendesen. Múlt héten én voltam a dzsoli dzsóker  s a marionett bábú egy személyben, meg lettem rángatva úgy ahogy illik.

libasorba iskolába  

Lehet ennek a hajtásnak köszönhető volt az is, hogy semmi kedvem nem volt az e heti szemináriumhoz s nagyon nyögve nyelősen indultam el hétfőn Trierbe, még az sem hozott lázba, hogy a hasonszőrű társaimmal találkozzak akiket már három hónapja nem láttam. Gáz, tudom de ha így volt, hát így volt.
Megérkeztem dél körül az állomásra ahol összefutottam a többiekkel, várték épp a buszt, mivel a város másik szegletébe kellett eljutni. Némi bénázás és félóra fel a hágón, szapora lihegés után egy óra késéssel megérkeztünk a tett helyszínére.

Az a bizonyos mesebeli kastély- csak a hintó, a herceg na meg az üvegcipellő hiányzott. Nem tudom hogy valaha voltam e ilyen környezetbe elszállásolva, hmm talán egyszer Gödöllő mellett, de az már nagyon régen volt.

Ízléses berendezés, lélek melengető panoráma az egész városra, majd hogy nem a lábunk alatt csordogált a Mosel s a fentiek is nagyon kegyesek voltak mer egész hetünket napsütéssel aranyozták be.

                                    

Ha párhuzamot kellene vonni a többi szemináriumokkal ez volt a leggyengébb élmények és feltöltődés szempontjából. Valahogy most mindenki ki van égve ez volt az érzésem, de talán az évszak számlájára is írható na meg annak, hogy jócskán túl vagyunk az év nagy részén s mindenki igyekszik kicsit befele fordulni s lassan-lassan számot vetni akár tudatosan, akár tudattalanul.
Az egész tér a miénk volt, normális esetben egyszerre több szeminárium zajlik és minimum 60-70 fő tartózkodik a birodalomban, a héten viszont csak mi voltunk senki más, ez sem bizonyult túl pozitívnak.

A hét témája a menekültekkel kapcsolatos volt. Egy plakátot kellett megszülnünk melynek témája a bevándorlók befogadása. Igazándiból kissé fura volt ez számomra én mint magyar és román állampolgár, hogy jövök ahhoz, hogy itt Németországban hirdessem azt, hogy a németek legyenek befogadóbbak. Kicsit abszurd volt a történet számomra de a feladat az feladat úgy, hogy nekiláttunk.
Első körben kaptunk némi szakmai segítséget, egy helyi festőművésznő tartott egy kis agytágítást annak kapcsán, hogy milyen szempontokra és összetevőkre kell odafigyelnünk. Neki is láttunk vázlatmunkákat készíteni ami elég jól sikerült és a társaságban felvillant a lelkesedés nagyon halvány szikrácskáját.

A neheze csak ezek után jött amikor is tizenkét különböző kultúrából jövő más élt szemlélettel rendelkező egyénnek közös nevezőre kellett jönnie és egységben dolgozva közösen alkotni valamit ami egy szintén más kultúra embereinek szól. Azt hiszem a leckét rendesen feladták nekünk s így visszanézve a hetet aránylag sikerült a feladatot megoldanunk.
Sikerült egy 352 x 250 m plakátot kreálnunk aminek a művészi értéke csekély de valahogy benne vagyunk mind a tizenketten  s talán ebben rejlik a különlegessége.

 a meszelők

kééék az ég, de ez most óceán

a végeredmény

 A festegetés mellett volt még sok lustálkodás, napfürdőzés, lámbádá éneklés portugálul, grillezés s csocsó, biliárd s lazulás s na persze hogy jutott időm kötögetni is :)))) 

Pihenésnek első osztályú volt ez a hét.

Iris -a volt némettanárnőnk  

a csocsó még midig ``olyan nagyon jól megy``

szeretem lekötni magam 

ŐSZI pusziiiiiiik

~amikor a madárkák újra összeröppennek ~


Két héttel ezelőtt volt egy szűk egyhetes szabadságom amire még az év elején utazgatás volt tervezve, persze mondanom se kell, hogy utolsó pár napban dőlt az egész szubjektív okok miatt. Na de nem pánikoltam, csak eldöntöttem, hogy nem fogok a négy fal között gubbasztva semmit tenni amikor olyan sok mindent még nem láttam. Próbálkoztam különböző útiterveket kitalálni és hozzá megvalósítási tervet is. Nem könnyű egyedül turistáskodni  de ha valakinek van valami jó receptje kérem ossza meg velem lehet valamit nem jól csinálok.
Végül két nap csak semmittevéssel és lustálkodással telt, csütörtökön pedig útnak eredtem.
Úti cél Hamburg, az ország másik fele majdnem csekélyke 600 km. hmm mi az nekem, vonatra csüccs egy átszállás 8 óra sikataka és máris Hamburgban voltam.
Nem véletlen, légből kapott bökjünk rá a térképre és utazzunk valamerre történet volt ez.

S akkor jön itt egy nagyobbacska felkiáltójeles nagy zárójel.
Ezelőtt három évvel kezdődött , amikor nekivágtam életem talán eddigi legnagyobb kalandjának és Magyarországra költöztem Veszprémbe önkéntesnek. Ott kezdődött minden. A kalandnak nem egyedül vágtam neki. Volt egy örmény leányzó, aki eleinte a lakó- és munkatársam volt aztán lett a barátnőm és a pót családom. Huszonnégy órából húszat általában együtt töltöttünk ami nem midig volt kellemes és egyszerű, sok kényelmetlen és feszült pillanatot okoztunk egymásnak, de e mellett nem kevés örömet és kalandot éltünk át együtt. S hogy mennyire gondoltuk mi komolyan ezt az egészet a végére, azt hiszem a közös madár tetkónk a jobb fülünk mögött kielégítő válasz.

A projektünk végeztével szét váltak útjaink, de tudtuk mind a ketten, hogy mi még  találkozunk. Hogy hol, mikor és hogyan, nem tudtuk de még sejtésünk sem volt.
Utoljára 2013 őszén a Deákon szorongattuk meg egymást s kívántunk sok sikert de nem búcsúzkodtunk, két hete pedig Hamburgban a buszpályaudvaron vártam én.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ilyen volt a hétvégém de tényleg s nem kis szükségem volt rá.
 Most nem a látnivalókra és a nevezetességekre szeretnék kitérni ha nem megint ott tartok mint midig, hogy nem az számít első soron, hogy hol vagy ha nem kivel, legalábbis számomra.
(Egyszer azt mondta valaki, hogy ott vagy otthon ahol szeretnek, s mekkora igazságot mondott.)
Folytattuk ott ahol abbahagytuk, s pont azt a két szédült bolond leánykát láttam Hamburg utcáin is mint anno Veszprémben. Pont úgy sikerült eltévedni egymás után kétszer Hamburgban is mint anno Budapesten s csak összenéztünk. elkezdtünk röhögni jóváhagytuk , hogy hozzuk a formánkat s azzal mentünk tovább.
Közben meg történt sok minden mind a kettőnkkel de olyan  jó volt átbeszélni a dolgokat  és hogy mi mindent köszönhetünk mi egymásnak, mennyit csiszoltunk egymáson s hogy együtt egyszerre indultunk el a felnőtté válás útján s ez az amit nem felejtünk el sosem.

Mókás az élet anno angolul beszéltünk magyarral és örménnyel vegyítve most ez bővült a némettel, nagyon vicces leányok vagyunk mi s pláne együtt.
Nagyon jól éreztem magam, biztonságban, szeretve és nyugodtan. Kacagtunk nagyokat buliztunk, kocsmáztunk, lelkiztünk, ettünk finomakat, bőrig áztunk többször is meg is fagytunk.
Betekintés nyerhettem a mostani életébe s megismerhettem a barátait akikkel azonnal sikerült a közös hangot megütni.
 A hamburgi időjárás sem nyerte el a tetszésemet, őrület az ötpercenként változó esikazesősütanapfújaszél hol egyszerre hol felváltva de igazából ehez a random kiránduláshoz s a felfokozott érzelmekhez, élményekhez tökéletesen passzolt s még zavarni sem zavart.
Feltöltődés volt ez a hétvégét s hálás vagyok, hogy van egy ilyen barátosném.
Végezetül még pár fotó: