2015. november 1., vasárnap

~ minden jó ha a vége jó s ha nem akkor még nincs vége ~ mondják az okosak. S talán van is benne valami? Lehet, de ki tudja?

Elég kalandos pár hetet tudhatok magam mögött. Volt benne minden: öröm, bánat, móka és kacagás hisztiroham, felső fokon kiborulás s jó pár mérföld.

A trieri szemináriumot követő hétvégére be volt tervezve egy egynapos luxemburgi kirándulás, persze nem egyedül. Örültem, hogy végre kiruccanhatok kicsit s mindezt nem egyedül kell tennem. Megbeszéltük trieri ismerősökkel, hogy Luxemburgban találkozunk.  Ők Trierből, én a szomszédos városból utaztam. Eddig a történet rendben is van az első kanyar akkor érkezett amikor a kedves buszsofőr nem állt meg a buszpályaudvaron, az első 5 percben még azt hittem, hogy az a busz az nem az enyém és, hogy majd jön , hmm tévedtem a következő az meg négy óra múlva érkezett volna. Telefon egyenlegem nulla, a többiek meg már úton Luxemburgba. Felkutattam egy utcai telefonfülkét és szóltam, hogy mi a helyzet, jövök, hogy mikor nem tudom s hogy mivel azt sem. Akkor már a könnyeimet nyeltem s irtó dühös voltam, de még az sem volt akinek kipattogtam magam úgy hogy lehiggadtam s tempós lépésbe átgyalogoltam a vasútállomásra (kb. 3 km.). A jegyirodában leérdeklődtem, hogy mivel és hogyan tudnék a leggyorsabban Luxemburgba keveredni, jelzem mindössze hatvan kilométer megtételéről lett volna szó, ez került 3 és fél órába : 20 perc vonat , másfél óra várakozás és egy ugyanennyi buszozás. Fél öt, csupán három óra késéssel de megérkeztem közbe a telefonom is lemerült, gondoltam se baj keresek itt is egy utcai telefont s majd értesítem a többieket, hogy megérkeztem s akkor majd milyen jó lesz. Hmmm én a kis naiv persze, hogy Luxemburgban a fülkés telefonok csak is kizárólag visa kártyával működnek na ez a pont volt az amikor torkom szakadtából lett volna kedvem üvölteni, s földhöz verni magam, hogy hol volt az eszem amikor én ide elindultam s minek is egyáltalán. Rájöttem, hamar hogy így nem fogom megoldani a helyzetet s márpedig a luxemburgi vonatállomáson 4 fokban tappogva nem akarom eltölteni az időt, ha már idáig eljöttem nem fogom hagyni magam. Volt wifi az állomáson akkor már csak egy dugaszt kell találnom s írok majd, hogy itt vagyok s milyen jó probléma megoldva. Hát nem, fél óra keresés után kaptam egy dugaszt ami persze foglalt volt és a kedves úriembernek esze ágában sem volt tízpercre átadni a helyét, emberségből jeles, fogamat összeszorítva mormoltam magamba a szenteket szép magyarul, nem nem adom fel s úgy sem hagyom magam kész. Még egy dugasz  szintén foglalt, itt már viszont szívélyesen átadták nekem is sőt még barátságosan el is beszélgettek velem. Megnyugodtam s felszusszantam, hogy na csak jó lesz s talán Luxemburgból nem csak az állomást fogom látni. Hagytam sok üzeneteket de nem kaptam választ, többieknek nem volt internetjük, hmm s akkor mi legyen? Megnéztem gyorsan, hogy ki online és ki az aki ír egy sms-t a nevembe, hogy itt vagyok az állomáson várakozom. Végül fél hétre sikerült a többieknek megtalálni. Sétáltunk egyet a régi városrészben s bámészkodtunk. Abszolút de nem lettem elvarázsolva s vissza se kívánkozom, lehet ez a nem egyszerű odajutásom számlájára írható de én jóllaktam Luxemburggal az biztos. Hangulatos városka amúgy de én nem voltam akkor rá egyáltalán sem vevő.


a luxemburgi vasútállomás

Egy sör, egy gofrié és némi kevéske séta után fél 10 magasságában visszaindultunk Trierbe. Csajokkal megbeszéltük, hogy ott alszom és másnap megyek haza. Így is történt, ott aludtam a volt vendégcsaládomnál ahol februárban éltem. Nagyon jólesett újra ott lenni s pláne úgy, hogy a kommunikáció már nem jelent nagy problémát. Szikrázó napsütésben a kertben reggeliztünk úgy igazit ahogy illik, jól esett. Nem maradtam sokat, szerettem volna pihenni így délben elindultam egy óra vonatozás s max. fél óra busz váltással együtt időbe otthon leszek. Uhum hittem én sikerült még 2  és fél órát várnom, hogy a busszal hazajöhessek ez volt úgy a hab a tortán mivel vasárnap ritkább a tömegközlekedés. Ez volt az a pont ahol éreztem hogy kész vége és én ezt nem.
Mai napig nem tudom, hogy miért nem fordultam már akkor ott vissza  amikor a busz elment az orrom előtt. Ennyit a kikapcsolódós rándulásról.

 Aztán kezdődött a hét és a munka. 
Most aránylag jól megértjük egymást a gyerkőcökkel, kezdtek megszokni így lassan 9 hónap után még mondjuk szerencse.
 A múlt héten ők már vakáción voltak ami azt jelentette, hogy 11 órakor már nálunk voltak. Ilyenkor sokkal jobban szeretem mer van idő játszani s minden nem a tanulás és a házi feladat körül forog.
Félreértés ne essék, fontosnak tartom tanulást csak én nem vagyok számukra abban nagy segítség.
 Élveztem mert közösen bevásároltunk, főztünk, palacsintát sütöttünk, tököt faragtunk kertet takarítottunk, moziztunk voltunk kínai étteremben jó kis mozgalmas hét volt.



Közbe meg a háttérben motoszkáltak a gondolatok, hogy mit fogok kezdeni a szabad hetemen és hová megyek, vagy megyek-e egyáltalán.
Közbe egyeztettem a brazil önkéntes társammal Tuanyval, hogy jönne ő is Párizsba és hogy van ott ismerős meg stb. Igazából az utolsó utazásom után nagy reményeke nem fűztem a történethez, s úgy voltam vele hogy nem fogom erőltetni a dolgot mert még egy ilyen kalandos ránduláshoz se idegrendszerem sem erőm kedvem meg aztán pláne nincsen. 
Múlt hét csütörtökön írt Tuany, hogy le van levelezve mehetünk Párizsba következő héten, van szállásunk, foglaljuk-e a jegyeket?
 Gondoltam ha már így le van szervezve legyen lássuk legalább ha gubanc van nem egyedül leszek.  S amúgy is Párizs az Párizs, évek óta nagy álmom és midig vágytam arra, hogy én ott egyszer bandukolhassak az utcalámpák félhomályában. 
És igen biza én ott lehettem Párizban a mesés Párizsban, aki járt ott az tudja milyen aki még nem annak meg el kell menni. Csak érezni lehet a várost leírni nekem nem megy. Van egy varázsa amit még a rengeteg néha igen pofátlan turisták sem képesek elnyomni. Egy romantikus szelíd báj.
A hangulatos kis utcácskák, az ízléses vendéglők, bisztrók az ékszerdobozhoz hasonló parányi butikok. Olyan kerek az egész és hát ne felejtsük el hogy azért Párizs a divat fellegvára s ez visszaköszön nagyon szépen a hétköznapokban is.
Őszintén szólva volt némi aggályom azzal kapcsolatban, hogy a párizsi illúzió és a valóság mennyire fog eltérni s hogy nem lesz-e túl nagy csalódás. Hát nem lett. Nem hiába özönlik több millió ember évente és jár csodájára, van minek.
A tömegközlekedés óriási ,14 metróvonal és 3-4 percenként érkeznek  a szerelvények, ennek ellenére is jó párszor kapkodtunk levegő után összepréselődve, nyomorogva mint a heringek.
Amikor sikerült normális civilizált ember módjára ülőhelyet foglalva utazni midig azzal szórakoztam, hogy figyelgettem az embereket, hogy milyenek, hogyan viselkednek, nagyon jókat mosolyomat magamban és Pom Pom meséjéből Gombóc Artúr jutott az eszembe és az ahogyan sorolja azt a sokféle fajta csokoládét,  na kb. én is így tudnám jellemezni a párizsi embereket van ott minden
: kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas, csomagolt, meztelen, egész, megkezdett, édes, keserű, csöves, mogyorós, likőrös, tejes, tavalyi , idei s minden olyan ami egyszer csak létezik a világon.
Egy életre szóló élmény volt s ha időbe is telt de egy igen régi vágyam vált valóra. 
Hálás vagyok érte és midig ilyen alkalmakkor jövök rá, hogy nincsenek lehetetlenek és nem, hogy szabad ha nem KELL álmodni és apróka lépésekkel is de ellehet érni sok mindent.
S aggodalomra ne legyen semmi ok az utazgató kedv is visszatért ;)





















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése